井底之蛙– Mint a béka a kút mélyén
Egy elhagyott kútban élt egy béka. Egy nap a kút szélén találkozott egy tengeri teknőssel. A béka ezzel büszkélkedett a teknősnek: „Látod, mennyire boldog vagyok itt? Amikor jó a kedvem, a kút mellett ugrándozom. Ha elfáradok, visszatérek a kútba, s egy üregben szunyókálok, vagy a fejemet és a számat a víz felszínén tartva, nyugodtan megmártózom a vízben, vagy a lágy iszapban járok egyet, ami nagyon kellemes. Nézd azokat a rákokat és ebihalakat, egyik sem ér fel hozzám. Mindemellett én vagyok e kútnak az ura, s itt különösen szabad vagyok. Te miért nem jössz ide szórakozni?”
A teknős hallva a béka szavait, valóban meg szerette volna nézni. A bal lábát azonban nem tudta teljesen kinyújtani, a jobb lábával el is botlott. Két lépéssel azon nyomban hátralépett, s az óceánról mesélt inkább a békának: „Láttad már a tengert? A tenger nagysága ezer kilométerekig nyúlik, a tengernek ezer lábakban mérhető a mélysége. A régi időkben tízből kilenc évig nagy esők voltak, a tenger vize mégsem emelkedett. Később nyolc évből hét év aszállyal telt, de a tenger vize mégsem lett kevesebb. Ebből is látható, hogy a tenger vizét sem az aszály, sem az áradás nem befolyásolja. Abban a nagy tengerben élni, az az igazi boldogság!” A béka a teknőst hallgatva döbbenten állt, s már nem tudta, hogy erre mit feleljen.
