巴蛇吞象- Sóvárog a kígyó, hogy felfalja az elefántot
A legenda szerint a régi időkben egy földműves felment a hegyekbe fát vágni. Megpillantott egy kis kígyót, amely a hidegtől teljesen meg volt dermedve. Nagyon megszánta, ezért az ölében hazavitte, hogy felnevelje. A kis kígyó lassan-lassan felnőtt, s már önállóan is megélt. A földműves ekkor a hegy mögötti üregbe helyezte, ahol, ha szomjas, ihat a hegyi forrásból, ha éhes, ehet vadgyümölcsöket. A nagy kígyó nagyon hálás volt a földművesnek. Telt-múlt az idő, s a sziklából egy kis licsi[1] nőtt. 
A kígyó gondosan óvta, nevelte, s a kis licsi, ahogyan nőtt, egyre nagyobb és különösebb lett. Az emberek úgy gondolták, ez a kígyó őrzésének köszönhető, ezért nem is mertek a közelébe menni. Megtudta ezt a dolgot a császár, s mindenütt közhírré tette: Aki ezt a licsit le tudja szedni, nagy jutalmat kap. A földműves szerette volna megkapni a jutalmat, ezért kérte a nagy kígyót, hogy a licsit adja oda neki. A kígyó beleegyezett, s a földműves a császárnak adta, amiért arany és ezüst kincseket kapott jutalomba. Nem sokkal később a császárné a szemére megvakult. Orvosai azt mondták, hogy csak a sárkánykígyó szeme gyógyíthatja meg. A császárnak eszébe jutott a licsit ajándékozó földműves, ezért megparancsolta neki, hogy vágja ki annak a nagy kígyónak a szemét. Megígérte, hogy ha sikerrel jár, kancellárjává nevezi ki. A földműves meggazdagodott, s most szeretett volna hivatalnok lenni. Újra elment a kígyóhoz és kérlelte, hogy adja neki egy szemgolyóját. A nagy kígyó a fájdalmat elviselve hagyta, hogy a földműves kivájja az egyik szemét, s a császárné újra látott, a földművesből pedig kancellár lett. Miután kancellár lett, nagy tiszteletnek örvendett, s végtelen tekintélyre és gazdaságra tett szert. Rettegett azonban attól, hogy egy napon meghal és a tetemes vagyona elenyészik. Ily módon kigondolta az öregedés ellenszerét. Úgy hallotta, hogy aki a sárkánykígyó szívét megeszi, az nem öregszik meg. Újból elment a hegyre, hogy a nagy kígyót megkeresse, és megkaphassa annak a szívét, hogy attól teljes lényében fiatal maradhasson. A nagy kígyó látva a végtelen mohóságát, kinyitotta a száját és megengedte, hogy kiválja a szívét. Amikor azonban a kapzsi kancellár egy kicsit előrébb ment, a nagy kígyó nyomban felfalta őt. Többször már nem is jött vissza hozzá.
A kígyó gondosan óvta, nevelte, s a kis licsi, ahogyan nőtt, egyre nagyobb és különösebb lett. Az emberek úgy gondolták, ez a kígyó őrzésének köszönhető, ezért nem is mertek a közelébe menni. Megtudta ezt a dolgot a császár, s mindenütt közhírré tette: Aki ezt a licsit le tudja szedni, nagy jutalmat kap. A földműves szerette volna megkapni a jutalmat, ezért kérte a nagy kígyót, hogy a licsit adja oda neki. A kígyó beleegyezett, s a földműves a császárnak adta, amiért arany és ezüst kincseket kapott jutalomba. Nem sokkal később a császárné a szemére megvakult. Orvosai azt mondták, hogy csak a sárkánykígyó szeme gyógyíthatja meg. A császárnak eszébe jutott a licsit ajándékozó földműves, ezért megparancsolta neki, hogy vágja ki annak a nagy kígyónak a szemét. Megígérte, hogy ha sikerrel jár, kancellárjává nevezi ki. A földműves meggazdagodott, s most szeretett volna hivatalnok lenni. Újra elment a kígyóhoz és kérlelte, hogy adja neki egy szemgolyóját. A nagy kígyó a fájdalmat elviselve hagyta, hogy a földműves kivájja az egyik szemét, s a császárné újra látott, a földművesből pedig kancellár lett. Miután kancellár lett, nagy tiszteletnek örvendett, s végtelen tekintélyre és gazdaságra tett szert. Rettegett azonban attól, hogy egy napon meghal és a tetemes vagyona elenyészik. Ily módon kigondolta az öregedés ellenszerét. Úgy hallotta, hogy aki a sárkánykígyó szívét megeszi, az nem öregszik meg. Újból elment a hegyre, hogy a nagy kígyót megkeresse, és megkaphassa annak a szívét, hogy attól teljes lényében fiatal maradhasson. A nagy kígyó látva a végtelen mohóságát, kinyitotta a száját és megengedte, hogy kiválja a szívét. Amikor azonban a kapzsi kancellár egy kicsit előrébb ment, a nagy kígyó nyomban felfalta őt. Többször már nem is jött vissza hozzá.
A régi klasszikus történet és a szájhagyomány különbözik egymástól. Az egyikben a kígyó a mohó („kígyó nyelte elefánt”), a másikban a kígyó a kapzsi embert falja fel („kígyó nyelte kancellár”). Ez nagyrészt a szájhagyományban bekövetkezett változás következménye. Nem tegyünk különbséget köztük aszerint, hogy melyik történet az igazi és melyik nem, hiszen mindegyik a végtelen kapzsiságot ábrázolja, ami nem végződhet jól. Arra okítja az embereket, hogy uralják a vágyaikat, s nem kell csillagként sóvárogniuk a holdfény után. Gyakori kifejezés erre: „Az elegendő ismerete hosszú boldogságot ad.” Természetesen ennek a kifejezésnek a munka és a tanulás tekintetében való használata negatív, helytelen, de az önös vágyak és mohóság legyőzése terén megvan a maga kívánatos szerepe. A „巴蛇吞象” (bā shé tūn xiàng) chengyu jelentése: teljesíthetetlen emberi vágyakozás, vagyis a kígyó lenyeli az elefántot. Ebből lett a szó szerinti szövege: Sóvárog a kígyó, hogy felfalja az elefántot. A legenda szerint a régi Sichuan-ban élt egy kígyó, aminek hatalmas feje és szája volt, elég arra, hogy felfaljon egy elefántot. Az elefánt nevezetes csontjait csak három évvel később okádta ki. A chengyu annak az embernek az ábrázolására szolgál, akinek a vágyai kielégíthetetlenek, a kapzsisága fáradhatatlan, aki nem elégszik meg a kevéssel[2], aki a saját hegyéről egy másik, még magasabb hegyre tekint.
Yin Zhou király a Shang-dinasztia utolsó császára volt, aki a nép szemében nem volt más, csak egy gy
„Ebből a mozsártör
A hadakozó fejedelemségek korának végén Qin országában élt egy Lü Bu Hui nevű kereskedő. Mivel Zhao földjén való üzletelésekor anyagilag támogatta Qin Zhuang Nang királyt (korábbi nevén Zi Ti-t), és Zhao Ji nevű ágyasát ajándékként elküldte hozzá feleségnek, ezért Zi Ti trónra kerülése után kinevezte őt írnokká, s elfoglalhatta a miniszteri széket. Zhuang Nang király mindössze három évig volt hatalmon, amikor betegségben elhunyt. Őt a tizenhárom éves fia, a Zhao Ji-től született Zheng követte a trónon, aki nem más volt, mint a történelmi hírű Qin Shi Huang császár. Ő Lü Bu Hui-t második apjaként tisztelte, s az adminisztratív ügyek intézését rá, valamint édesanyjára bízta. Akkortájt a hivatalnokok tartása rendkívül népszerű volt, a híres hadakozó fejedelemségek négy uralkodójának is több ezer fős udvartartása volt. Lü Bu Hui-nak is volt háromezer hivatalnoka, akik az ő agytrösztjeiként szolgáltak, s mindenféle megoldást ötlöttek ki a politikai hatalom stabilizálása érdekében. Ezek az udvaroncok mindenféle iskolából jöttek, mindenféle ember megtalálható volt közöttük, és mindegyiküknek meg volt a maga elképzelése és tapasztalata is, amelyeket papírra vetettek. Ezeket mind összegyűjtötték egy több, mint húszezer szavas hatalmas műbe, melynek a „Lü mester Tavasza és Ősze” címet adták. Lü Bu Hui ezt a könyvet Qin ország egységes kormányzása klasszikus művévé tette, majd Qin ország fővárosában, Jian Yang-ban kihirdette: „Jutalmat ajánlok fel annak, aki eggyel kevesebb, vagy eggyel több írásjeggyel egészíti ki a könyvet. A jutalom ezer arany, mely fél kiló arannyal egyenértékű.” Ekkortájt a „Történetek könyvét” „Lü Bu Hui hagyományaként” jegyezték. Az utódok eme történet alapján terjesztették el ezt a chengyu-t annak ábrázolására, hogy egy írásmű nagyon magas értékkel bír, vagy annak dicséretére, hogy egy írásműnek kitűnő a retorikája, minden szava helytálló, és ezért ritkaságszámba megy. Példának okáért, ha valaki egy új tanulási módszert talál ki, mellyel nemcsak emeli a tanulók ismeretének fokát és minőségét, hanem még a mester számára is újat mond, az ilyen különösen nagy értékű művekre mondhatjuk azt, hogy „egy betűje ezer aranyat ér”. A közelmúlt társadalmában minden áruvá lett, s az írásművek sem kivételek ez alól. Ezért ha néhány híres szerző művéért sokat kérnek, akkor ebben a kontextusban is használjuk. De általában egy mű értékét vagy retorikai tökéletességét helytállóbban fejezi ki.
Tian Zhu megyében száz liter rizs négy tallérba került, egy fél kiló szezámolaj tizenhat krajcárba, mégis mikor a három herceg a Majomkirálytól
A legenda szerint a Huai folyóban élt egy furcsa szörny, úgy hívták, hogy Yu. A hátán egy teknőshöz hasonló páncél és két hosszú szárny volt, fején egy nagy szarv Ez a szörny gyakran támadott meg embereket, mégpedig egészen fura módon, felrepült a levegőbe és fejre támadott. A szörnynek ugyan nem volt szeme, de a füleivel nagyon jól hallott. Volt a szájában egy számszeríj alakú szerv, és abban a pillanatban, amikor meghallotta, hogy egy ember közeledik felrepült és a szájából homokot lőtt ki rá. Akiket ez a szörny megtámadott, azoknak a testén csúnya kelések keletkeztek, mert a homokban méreg is volt. Ha valakinek mégis sikerült elkerülnie a lövést, akkor is megbetegedett, ha a szörny akár csak az árnyékát is eltalálta.
Az Ősz és a Tavasz időszak társadalmában (valójában nemcsak ebben a korban), a kisebb tolvajokat elfogták, de a hatalom elrablóiból kiskirályok lettek. Qi Huan herceg, Xiao Bai megölte bátyját, és Qi ország uralkodója lett. Ezt követően még a sógornőjét is magáévá tette. Ezt az embert a nagyszerű Guan Zhong mégis szívből támogatta. Qi ország kancellárja, Tian Chang a királyt meggyilkolta, s magához ragadva a hatalmat, ő lett az uralkodó. Ami a hatalom ilyetén való megszerzését illeti, még a szent Konfuciusz is szégyenérzet nélkül fogadta el a Tian Chang-tól kapott pénzeket. Ha vita alakult ki, ezek a dolgok nem érdekelték az embereket, de még a szentek sem vitatkoztak erről. Valójában volt ebben bármi különös? 
A hadakozó fejedelemségek idején a kiskirályok felemelkedtek, a Zhou dinasztia uralma már csak névleges volt. Egyszer egy ember Wei Ország Wen Cheng nev