井底之蛙– Mint a béka a kút mélyén
Egy elhagyott kútban élt egy béka. Egy nap a kút szélén találkozott egy tengeri teknőssel. A béka ezzel büszkélkedett a teknősnek: „Látod, mennyire boldog vagyok itt? Amikor jó a kedvem, a kút mellett ugrándozom. Ha elfáradok, visszatérek a kútba, s egy üregben szunyókálok, vagy a fejemet és a számat a víz felszínén tartva, nyugodtan megmártózom a vízben, vagy a lágy iszapban járok egyet, ami nagyon kellemes. Nézd azokat a rákokat és ebihalakat, egyik sem ér fel hozzám. Mindemellett én vagyok e kútnak az ura, s itt különösen szabad vagyok. Te miért nem jössz ide szórakozni?”
A teknős hallva a béka szavait, valóban meg szerette volna nézni. A bal lábát azonban nem tudta teljesen kinyújtani, a jobb lábával el is botlott. Két lépéssel azon nyomban hátralépett, s az óceánról mesélt inkább a békának: „Láttad már a tengert? A tenger nagysága ezer kilométerekig nyúlik, a tengernek ezer lábakban mérhető a mélysége. A régi időkben tízből kilenc évig nagy esők voltak, a tenger vize mégsem emelkedett. Később nyolc évből hét év aszállyal telt, de a tenger vize mégsem lett kevesebb. Ebből is látható, hogy a tenger vizét sem az aszály, sem az áradás nem befolyásolja. Abban a nagy tengerben élni, az az igazi boldogság!” A béka a teknőst hallgatva döbbenten állt, s már nem tudta, hogy erre mit feleljen.
Po Ya mestere, miután megtudta, hogy mik a tanítványának elvárásai, elvitte őt hajóval a keleti tengeren lévő Peng Lai szigetére, hogy a természetben gyönyörködhessen és hallgathassa a tenger morajló hullámlását. Po Ya messzire tekintgetett, s nem látott mást, csak a szilaj habokat, a hullámok taraját; repdeső madarakat, amik hangosan daloltak; és erdők dús fáit, mintha a mennyországba csöppent volna bele. Olyan különleges érzés fogta el hirtelen, mintha a fülében a természet harmonikusan lüktető zenéje csendült volna fel. Ellenállhatatlanul megpendítette a qin-t, s szabadon játszott rajta. A természet tökéletességét beleolvasztotta annak hangjába, amellyel sohasem látott magasságokig jutott el.
A kisgyerek őszintén ezt felelte: „A heves verekedés kiolthatja az ember életét, az egymást taszigálásából álló játék is balesetet okozhat”, majd eggyel hátrébb lépett. „A ruha elszakítása sem jó dolog, ezért sem akarok játszani velük. Van valami furcsa ebben?” Eltelt egy kis idő, a kisgyerek a sárból várat épített, s ő maga beleült. Sokáig nem jött ki onnan, és az indulni készülő Konfuciusz útjában volt. Konfuciusz nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze: „Te bent ülsz. Miért nem térsz ki a kocsi elől?” „Én úgy hallottam, hogy a kocsiknak kell a várat megkerülni, és sohasem a várnak kell félreállni az útjukból.”- felelte a gyermek. Konfuciusz nagyon megdöbbent azon, hogy ez a gyerek a fiatal kora ellenére hogyan tud ilyeneket mondani. Teljesen felfoghatatlan volt a számára, ezért megdicsérte őt: „Olyan kicsi vagy még, mégis igazán sok mindent értesz.” A kisgyerek erre ezt válaszolta: „Azt hallottam, hogy a halak születésük után három nappal már tudnak úszni. A nyulak születésük után három nappal már tudnak szaladni. A lovak születésük után három nappal már tudják követni az anyjukat. Ezek mind természetes dolgok. Korhoz vannak-e kötve a szavak?” Konfuciusz tehetetlenül sóhajtott: „Jól van, most már tudom, hogy a kisgyerekek valóban érthetetlenek.”
A Shang korban élt egy Zhou nevű kegyetlen uralkodó, az országa ügyei egyáltalán nem érdekelték, helyette egész nap mulatozott.
Zhou örjöngött a dühtől, és azonnal bebörtönöztette Ji Changot. Amikor elterjedt ennek az eseménynek a híre, az emberek, akik szerették Ji Changot nagyon feldühödtek.
