单枪匹马- Egyetlen fegyverrel és lóval
A Qin dinasztia kihalása után, Xiang Yu[1] Chu-béli hadserege volt a legerősebb, de a Hanok csapataival való versengésben fokozatosan elindult a lejtőn. Időszámításunk előtt 202-ben Xiang Yu-t Gaixia-ban bekerítette a Han sereg. Xiang Yu-nek kevés embere és lova volt, és már élelme sem maradt. Éjjel a Han táborból Chu dal hallatszott, mire Xiang Yu fájdalmasan felkiáltott: „Erőm hegyeket mozgat s betemeti a világot, de e kedvezőtlen helyzetben a lovam nem akar futni, s ha ő ellenszegül, mit tehetnénk mi? Ah, ágyasom, mitévők legyünk?” Éjfélkor Xiang Yu az ellenség gyűrűjét áttörte és Dongcheng-be menekült. Mire odaért, már csak huszonnyolc harcosa maradt, de az őket üldöző katonák több ezren voltak. Xiang Yu a következőket mondta: „Nyolc éve katonáskodom, hetvennél is több csatában harcoltam és sohasem vesztettem. Ma a Mindenható a vesztemet akarja!” Mire a Varjú folyóhoz ért, a kapitány hajója már csak egy embert és egy lovat vihetett volna át. De Xiang Yu megszólalt: „Kezdetben nyolcezer testvérem kelt át utánam a folyón, de ma csak én egyedül térek vissza. Hát volna-e arcom szembenézni a Jiangdong[2]-i őseimmel!” Végül a Varjú-folyó partján elvágta a torkát.Az öt dinasztia[3] idején élt költő, Wang Zun így írt erről: „Miután katonái elestek, íja eltörött, és megalázó helyzetbe került, Xiang Yu magányosan tört át az ellenségen, s bár Jiangdong földjét megláthatta, mégsem térhetett oda vissza. Bár nem volt hős, de a becsületét ért szégyen aggasztotta.”
A ”单枪匹马” (dān qiāng pí mǎ) szólás azt mutatja be, hogy egy ember egyedül, mások segítsége nélkül cselekszik. Eredetileg azt ábrázolták ezzel, aki a csatában egy emberként küzdött, a későbbiekben a magányos akciók ábrázolására használták.
[3] Öt dinasztia: Időszámításunk után 936-947 közötti időszak, a késői Liang, késői Tang, késői Jin és a késői Han császárok uralmának időszaka.
A Nyugati Han-Birodalom alatt élt egy Guo Heng nevű ember, aki egy földműves gyermeke volt. Kiskorában nagyon szeretett volna tanulni, de mivel a családja szegény volt, nem volt pénzük arra, hogy gyermeküket iskolába járassák. Csak később, egy rokonától tanulta meg az írásjegyeket, és sajátította el az olvasás képességét. Guo Heng nem tudta megvenni a könyveket, ezért csak kölcsönkapott könyveket olvasott. Akkoriban a könyvek nagyon értékesek voltak, így azok az emberek, akiknek volt könyvük, nem szívesen adták oda másoknak. Guo Heng ezért a mezei munkák idején a pénzes embereknek idénymunkát végzett, amiért nem kért bért, ellenben könyveket kért kölcsön, hogy elolvashassa. 
A Déli Song-dinasztia utolsó éveiben élt egy Zheng nevű festőművész, aki kiváló tanulóként nyelvtudományi vizsgát tett. Később, mikor az északi mongol nemzetségek betörtek délre, a császárhoz petíciót is intézett, de azt nem fogadták el. Miután a Déli Song-ok kihaltak, a saját nevét „Xiao-ra Emlékező”
A Han-dinasztia alatt élt egy Yang Dan nevű ember. Az apja Han Chao császár kancellárja, Yang Tang volt, az anyja pedig a történetíró Si Ma Qian-nek volt a leánya. Kiskora óta kifinomult nevelésben részesült, s már fiatalon az udvar híres személyisége lett. Han Xuan császár hadvezére, Huo Guang cselszövését is elsőként jelentette a császárnak. Az eset után hivatalnoki címet nyert. Akkoriban az udvari hivatalnokokat a korrupció szele perzselte. A gazdagok a pénzükkel megvehették őket, s így gyakran mehettek ki szórakozni. Akiknek nem volt pénzük, még egy napot sem pihenhettek egy év alatt. Miután Yang Dan Zhongshan-i hivatalnok lett, ezeket a rejtett hibákat mind felszámolta, s az ő tisztaságát az összes udvari hivatalnok elismerte. Mivel azonban öntudatos és sikeres ifjú volt, könnyen vált arrogánssá, amelynek az lett a következménye, hogy a főszolgával, Chang Rong-gal – aki a császár régi barátja, legbizalmasabb embere volt – konfliktusba keveredett.
A hadakozó fejedelemségek idején a Yan országbéli Dan herceg túsz volt Zhao földjén, s a szintén ott tartózkodó, de még nem Qin uralkodói címet viselő Ying Zheng-gel jó viszonyt ápolt. Később Ying Zheng, miután hazatért, Qin királya lett, s Dan hercegből Qin ország foglya. Ying Zheng nemcsak hogy figyelmen kívül hagyta a régi érzéseit, s nem részesítette őt különleges elbánásban, hanem mindenütt hidegen kezelte, s kellemetlenségeket okozott neki. Dan herceg e körülmények láttán megragadta az alkalmat, hogy hazaszökjön Yan országba. Miután hazatért, egyfolytában azon töprengett, hogy bosszút áll Ying Zheng-en. Mivel azonban országa kicsi volt, s ereje gyenge, lehetetlen volt valóra váltani a bosszúvágyát.
Su Dong Po nagyon együttérző ember volt. Hangzhou-i hivatalnokoskodása alatt egyszer egy selyemkereskedő feljelentett egy legyezőkészítőt, mert az húszezer krajcárnyi selyem árával tartozott neki. A kézműves ezt mondta: „Ezelőtt nem sokkal elhunyt az apám, arra költöttem az egész pénzt. Idén Hangzhou-ban nagyon sok eső esett. Az idő hideg, senki sem vesz legyezőt, egyáltalán nem tudom előteremteni a pénzt, hogy visszaadhassam.” Su Shi (ez Su Dong Po másik neve) hosszasan töprengett, majd a kézművest hazaküldte azzal, hogy a legyezőket hozza el magával. Kiválasztott belőlük húszat, majd fogta a hivatali ecsetét és írásjegyeket rajzolt, képeket festett rájuk. Miután mindezzel végzett, megparancsolta a kézművesnek, hogy azonnal vigye ki és adja el azokat. A kézműves alighogy kilépett a hivatal kapuján, az összes legyezőt megvették tőle darabonként ezer krajcárért, ami elég is volt ahhoz, hogy a tartozását visszafizesse.
Negyvenöt éves korában Su Dong Po-t száz napig börtönbe csukták, s szerencséjére a császár kegyelme folytán szabadulhatott. Későbbi feljegyzéseiben ezeket írta: „Gyermekkorom óta megvetem az ölést, de mégsem szakítottam vele teljesen. Ezekben az években kezdtem abbahagyni a disznók és a bárányok leölését, de élve szeretem megenni a kagylót, s elkerülhetetlen, hogy ilyenkor megöljem. Tavaly bűnösként lecsuktak. Kezdetben azt hittem, hogy nem szabadulhatok ki, s nem is gondoltam, hogy később kegyelmet kapok. Ezért ettől kezdve nem ölök meg egyetlen élőlényt sem. Ha kagylót veszek, mindig kiengedem a folyóba. Bár tudom, hogy ott nem él meg, de talán megadom neki az esélyt. Még ha nem is marad életben, így is sokkal jobb, mintha a serpenyőben sülne meg. Nincs más magyarázata, csak az, hogy nekem is oly sok rosszban volt már részem, ami nem különbözik a szárnyasok konyhai sorsától. Nem akarom, hogy jóllakottságom végett élőlények határtalan rettegést szenvedjenek el. De csak azért, mert megvetem magamat, még nem feledhetem az ízeket, így hát néha-néha elpusztult kagylókat veszek, hogy megehessem.”